Mandy - A bosszú kultusza

Pszichedelikus rémálom - ezt írják egy blogon Nicolas Cage legújabb filmjéről, és mennyire igaza van a szerzőnek, hiszen a különleges vizualitása a film legerősebb tulajdonsága, kiegészítve Jóhann Jóhannsson felkavaró kísérőzenéjével.
A kettő együtt egészen különleges élményt biztosít, noha a történet nem túl izmos, ráadásul elég lassan is csordogál: egy favágó feleségét megöli egy vallási szekta, a férfit pedig súlyosan megsebesítik, ám ennek ellenére az elkövetők után indul, és kíméletlen hajtóvadászatba kezd, mely során elmerül a sötétség legmélyebb bugyraiban.

Nic Cage nagy "visszatérésének" is nevezik a produkciót, és valóban, az egykor szebb napokat látott színész végre ismét tényleg komolyan vett egy projektet, ami erősen meg is látszik az alakításán. Reméljük, ez egy másodvirágzás első állomása.

Le a kalappal az író-rendező, Panos Cosmatos (a Rambo, a Kobra és más filmek rendezőjének, George P. Cosmatosnak a fia) és az operatőr, Benjamin Loeb előtt, mert amit képileg műveltek, arra valóban nincs jobb szó a rémálomnál. Más kérdés, hogy mit akartak mindezzel kifejezni, ha ki akartak egyáltalán, bár lehet, hogy csak nekem nem esett le (lásd még Bone Tomahawk, stb.).

Bár nem rossz film a Mandy, és az is igaz, hogy különleges látványvilágával kiemelkedik az átlagból, de azért az év legjobbjának kikiáltani enyhe túlzás.

A rodeós

Első gondolatom az volt Chloé Zhao második játékfilmje kapcsán, hogy a kínai (!) rendezőnő (!!) megalkotta a cowboy-trash műfaját (a white trash után szabadon), de ami még jobb, egy tipikus amerikai témáról mesélt olyan érzelmesen és elgondolkodtatóan, amire nem sok helyi kollégája képes. Milyen érdekes, hogy az egyik legismertebb, modern cowboy-filmet sem amerikai, hanem szintén kínai (tajvani) rendező készítette (Ang Lee - Brokeback Mountain).

A rodeós főszereplője Brady, aki súlyos balesete (megtaposta egy ló) után lábadozik. Koponyájába fémlapot ültettek, és hiába a gyógyulás, sérülése miatt nagy valószínűséggel soha többé nem ülhet nyeregbe.
Ahogy a fiatal férfi próbálja valahogy újra felépíteni az életét, kibontakozik egy sajátságos világ képe, ahol mindent az a bizonyos 8 másodperc határoz meg.

Csendesen csordogáló, személyes hangvételű alkotás A rodeós, ami tényleg nem csak azért unikális, mert egy külföldi nő rendezte, hanem mert külföldi nőként ennyire képes volt megérteni a cowboy-lelket, és azt az életérzést, ami sok amerikai férfi sajátja lehet, különösen az elmaradottabb vidékeken, ahol az oktatásból kihulló fiataloknak alig van kiugrási lehetőségük.

Egyesek szerint míg a szegény feketék számára a sport (leginkább a kosárlabda) az esély a kitörésre, addig a vidéki (Texas, Dél-Dakota, stb.) fehéreknek a rodeó. Mert egyszerűen nincs más. Akit pedig egyszer magával ragad, nem akar kiszállni, az életveszély ellenére sem. Mert itt tud valaki lenni. Önmaga. Szabad. Akár gazdag is. Ha tehetséges. Ha szerencséje van.

Érdekesség, hogy Brady apját a valódi rodeósból lett fiatal színész igazi édesapja, míg húgát a igazi testvére játssza, azt pedig különlegesen megrendítő látni, hogy a filmben feltűnik (önmagát alakítva) Lane Scott, bikarodeó-versenyző is, aki olyan súlyosan megsérült egy autóbalesetben, hogy agykárosodása miatt részben megbénult és elvesztette a beszédkészségét.

Parallel

Elekes Gergőék filmjeiről írtam már korábban a blogon. Az amatőr csapat egész érdekes témákat dolgoz fel, és magyar viszonylatban ritka műfajokban - pl. horror, sci-fi - alkot, Gergő pedig általában rendezőként, operatőrként, producerként és zeneszerzőként vesz részt ezekben.
A srácok legújabb produkciója egy 42 perces fantasztikus film, melyben a párhuzamos világok lehetőségét boncolgatják.

Gábor apja annak idején rejtélyes körülmények között tűnt el, mindössze különös jegyzeteit hagyva hátra. Amikor a fiatal férfi és két barátja megtalálja a papírokat, nyomozni kezdenek, hamarosan pedig rálelnek egy rég elfeledett garázsra, benne egy hétköznapinak egyáltalán nem mondható autóval.

A lelkesedés kétségkívül megvan, pedig Gergőék nyilván fillérekből készítik a filmjeiket, így ők is tudják, hogy eléggé behatároltak a lehetőségeik, ám ez nem szegi kedvüket. Sajnos azonban, a kevés pénz maga után vonja a meglévő, de beszűkült lehetőségeket, ill. az is eléggé szembetűnő, hogy (még mindig) hiányoznak bizonyos szakmai dolgok, amik egy akármilyen filmhez szükségesek. Nem azt mondom, hogy Gergőék tehetségtelenek, de nagyon-nagyon hiányzik egy-két profi a csapatból - pl. egy vizuális konzultáns, de leginkább egy dramaturg.

A Parallel ezek nélkül kissé amatőr hatást kelt, bár mindenképp tudatos alkotás, viszont nem elég kidolgozott a történet, ill. a karakterek sem viselkednek egészen következetesen. Kisebb-nagyobb technikai hibák vannak szinten mindenhol, ami leginkább a hangban érhető tetten, ugyanis nincsen utószinkron (csak egyetlen jelenetben, de ott se tökéletes), emiatt akár egy párbeszéden belül is sokat változik az atmoszféra; hol hangosabb, hol halkabb a háttérzaj, ami egy dolog, de akkor legalább egymásba lehetett volna úsztatni a különböző hangsávokat a vágásoknál - így viszont pattog a hang. Stb.

De hogy dicsérjek is, a filmzene nagyon jó lett, és az amatőr szereplők is tűrhetően játszanak, beszélnek (máris több így a Parallel pl. az agyonajnározott Testről és lélekrőlnél...).

Kicsit olyan a film, mint egy sorozat pilotja, a téma miatt pedig van is benne potenciál, lehetne belőle valami nagyobb durranást alakítani, ahhoz viszont tényleg kellene egy maximálisan hozzáértő szakmai stáb, akik a fényképezéstől kezdve a speciális effektusokon át a vágásig mindent tudnak a mozgókép-készítésről.

Harapós nő

Valamikor a 90-es évek közepén láthattam (mókolt-dekódolt HBO-n) először John Landis elborult horrorkomédiáját, ami bár nincs túl magas értékelésen az imdb-n, szerintem mégis az egyik legjobb vámpíros film, mégpedig azért, mert az egész már annyira abszurd, hogy nem lehet nem röhögni rajta.
Mert most tényleg, kinek juthat eszébe olyan baromság, hogy a szexi francia vámpírcsaj megharap egy olasz bandavezért, de nem sikerül megölnie, mire a vérszívóvá alakult bűnöző később nekiáll egy olasz maffiózókból álló vámpírcsalád létrehozásához, a nő pedig egy beépített rendőrrel ered a pasas nyomába?

Szóval az egész alapötlet totál zakkant, ezek után pedig nem is szabad (vér)komolyan venni a produkciót, viszont ennek ellenére mégis van benne valami emberi, ahogy a címszereplő Marie szégyelli önnön lényét, és nem csak a kajálás, de a személyes érzelmei is vezérlik a vadászatok során.

Hatalmas sztárparádé a film, hiszen nem csak Anthony LaPaglia és Anne Parillaud szerepel benne, de a csúcs-zseniális Robert Loggia is, akit a még zseniálisabb Kránitz Lajos szólaltat meg egészen parádés módon. Azok a morgások és hörgések, amiket produkál... na meg amilyen élvezettel ordít és trágárkodik. Briliáns! :D

Rajtuk kívül még Chazz Palminteri, Angela Bassett, Don Rickles, Luis Guzmán is feltűnik, no meg apróbb cameószerepekben Tom Savini, Sam Raimi, Dario Argento és Frank Oz.

Kár, hogy hasonló R-kategóriás, szórakoztató blődlik ma már nem igazán készülnek, de hát azért vannak az ilyen klasszikusok, hogy pótolják a hiányt. :)