A halászkirály legendája

Amikor egy zseniális rendező keze alá zseniális színészek kerülnek, és együtt létrehoznak egy pompás filmet.

A történet hemzseg a Szent Grál mondakörre hajazó szimbólumoktól és az abszurdtól, Terry Gilliam pedig már ekkor is az a jellegzetes rendezői eszköztárral rendelkező alkotó volt, akinek azóta is ismerjük.

Nem könnyű film, mai szemmel nézve nem történik benne sok minden, ráadásul szinte az egészet végig dumálják, ám Robin Williams, Jeff Bridges, Mercedes Ruehl és Amanda Plummer bőven átlendíti a nézőt a legapróbb döccenőn is.

Külön érdemes kiemelni a remek magyar szinkront is, elsősorban persze Harsányi Gábor munkáját.

Ez egy "régi" film, azokból az időkből (1991), amikor Hollywoodban még tudtak filmet készíteni.

Dupla szerető

François Ozon legújabb filmje elvileg erotikus thriller, azonban ha hollywoodi mércét használunk, akkor se nem eléggé erotikus, se nem eléggé thriller. De ne használjunk ilyen mércét és akkor jobban járunk, bár aki eddig csak amerikai szemetet nézett, az csalódni fog, Ozon filmje ugyanis partnerként kezeli a nézőit, nem rág minden a szájukba, ráadásul tömve van szimbólumokkal - vagyis ez egy ízig-vérig európai alkotás.

Egy hölgy barátom szerint "Ez a film az orgazmusról szól. Férfi a rendező, szóval a szex determinál. A kielégülés. Ez a lényeg. Mindent a szex irányít a mai világban. Ha nincs kielégülés, nincs boldogság."

Nagyon tudatos a rendezés és az operatőri munka, a történetet pedig többféleképp is lehet értelmezni, de mindenképp elmondható, hogy rendkívüli módon gondolatébresztő.

Where to Invade Next

Lehet azt mondani Michael Moore-ra, hogy idealista, naiv, még inkább, hogy demagóg, sőt egyesek akár le is kommunistázhatják. Ahhoz azonban nem férhet kétség, hogy korunk egyik legegyedibb hangú dokumentumfilmeséről van szó, aki nem a hazája ellen beszél, hanem csak kimondja azokat a dolgokat, amik bizonyos körökben a "Nicht vor dem Kind", vagyis a "Ne a gyerek előtt" kategóriájába tartoznak. Mintha azzal, hogy valamiről nem beszélünk, a probléma is megszűnik.

Nem állítom, hogy a pasas zseni, de azért az sem véletlen, hogy több dokuja is megvan a gyűjteményemben. A 2015-ös Where to Invade Next számára is lesz hely.

A majmok bolygója - Háború

Végéhez ért A majmok bolygója előzménytrilógiája. A harmadik rész kissé hosszú ahhoz képest, hogy relatíve mennyire egyszerű a története (miután párja és idősebbik fia életét veszti az emberek egyik rajtaütésében, Cézár elindul bosszút állni az Ezredesen, aki felelős a családja haláláért), ám ezzel együtt sem válik unalmassá, hiszen a hangsúly Cézár és az Ezredes egymásnak (is) feszülő személyiségén, ill. cselekedeteik motivációin van, amik elég érdekesek ahhoz, hogy ne okozzon gondot a 140 perces játékidő.

Az egyetlen jelentősebb akciójelenetre majdnem a film végéig kell várnunk, addig viszont bőven van feszültség, továbbá megismerhetünk egy komikus (?) mellékszereplőt (Rossz Majom), akinek jeleneteit szerencsére nem tolták túl, meg ha belegondolunk, a figura tulajdonképpen inkább tragikus, mint komikus.

A WETA-s trükkök jellemzésére még nem alkották meg az ideillő magyar szavakat, Andy Serkisnek pedig - bocsánat - már qrv@ra kijárna legalább egy speciális Oscar-díj, mert amit a motion capture-rel művel, az rég túlnőtt a sima színészkedésen.

Fauda

Amióta elkaszálta a Sense8-et, a Netflix benne van a bögyömben - ám ez most megváltozni látszik, ugyanis műsorra tűzött egy zseniális izraeli sorozatot, a Fauda (arabul káosz) című politikai thrillert.

A történet főszereplője egy Doron nevű katona, aki visszatér az IDF (Izraeli Védelmi Erők) kötelékébe, hogy elkaphassa az állítólag halott, de mégis életben lévő terroristát, Abu Ahmadot. Kettejük macska-egér játékán keresztül bepillantást nyerhetünk egy évezredek óta szünet nélkül forrongó térség mindennapjaiba.

Túl a történelmi aktualitáson a széria olyan betonkemény feszültséget és hangulatot teremt, amihez képest az amerikaiak a kanyarban sincsenek az olyan produkcióikkal, mint pl. a 24, ami a Faudához képest - elnézést - lóf@sz cintányérral.