Éppen egyidős velem ez a film, melyben földönkívüli spórák megfertőzik San Francisco lakosságát, az átalakuló emberek elől pedig együtt menekül a Közegészségügyi Hivatal két munkatársa, miközben próbálják megérteni, mivel is állnak szemben.
A film az inváziós sci-fik egyik klasszikusa (és sokak szerint minden idők egyik legjobb remake-je - az eredeti 1956-ban készült), bár több mint 40 év távlatából kicsit már elavultnak tűnik, hosszabb is talán 10-20 perccel a "kelleténél", de azért így sem válik unalmassá, meg hát egy filmben látni Donald Sutherlandet, Jeff Goldblumot és Leonard Nimoyt nem mindennapi élmény (plusz cameozik Don Siegel, az eredeti mozi rendezője, és Robert Duvall is).
Külön érdekesség, hogy ez egyike azon kevés "idegenes" sztoriknak, melyben a támadók nem hörgő-morgó, pikkelyes, karmos-csápos lények, hanem gyakorlatilag növények, ami egészen egyedülálló, hiszen a nyugati popkultúra évtizedek óta ijesztgeti a nagyérdeműt a különféle ilyen-olyan kinézetű, de mégis csak kvázi-humanoid (egyértelmű fej és végtagok) földönkívüliekkel, holott egy idegennek egyáltalán nem "muszáj" így kinéznie - bár teljesen érthető, hogy így képzelik el őket, hiszen egy rémisztő izétől jobban lehet félni és persze látványosabb is (na, meg több munkát ad a trükkmestereknek).
A téma is elgondolkodtató; már 40 éve is aggasztotta az embereket a társadalom tagjainak elidegenedése, a lélektelen fogyasztói masszává alakulás, amely végső soron ugyanolyan, embernek tűnő, kommunikáló, ám mégis érzelemmentes bábukat hoz létre, mint amiket a filmben látunk. Nem sok minden változott, sőt sokkal rosszabb lett (szerintem).
Az elgondolkodtató mondanivaló és persze a színészek miatt is
"Te vagy életem szerelme, temiattad teszek mindent." Ez is lehetne Joe életének mottója a Netflix sorozatából, ami mintha kicsit a Dextert követné alapötletben, legalábbis abban a formában, hogy a főhős itt is egy pszichopata fiatalember, akinek közelében olykor meghalnak azok, akik - szerinte - megérdemlik.
Joe egy könyvesboltban dolgozik, amikor egy nap besétál Beck, a csinos írópalánta. A férfi azonnal beleszeret a lányba, ám mielőtt egymáséi lehetnének, le kell építenie néhány kellemetlen alakot szíve választottjáról, hogy ezzel is őt segítse.
Azt hiszem, a 8. rész után kezdem el sejteni, miről szól a You; a mindenkori párkapcsolatokat vizsgálja, hogy mi vonz egymáshoz embereket, mi tartja össze, mi választja szét őket. De nem is csak a párkapcsolatokra korlátozódik mindez, hanem az akármilyen jellegű kapcsolatra, így a barátságra is.
Ezt oldja fel a kerettörténet és a dráma, ill. tartja fenn a feszültséget a pszichopata Joe-val. Jobban belegondolva, tulajdonképpen még Joe a legnormálisabb; ő a görbe tükör, aki a kendőzetlen valóságot látja és mutatja, de közben kételkedik magában, beismeri, ha téved vagy ha valamit rosszul csinál.
Érdekesség, hogy a néző már a legelső perctől kezdve tisztában van azzal, hogy Joe minimum stalker és talán gyilkos is, de közben erkölcsi értelemben mégis csak igaza van, így kvázi felmenti őt az ember, hiszen ő egy antihős, aki bár profi hazudozó, mégsem olyan aljas, mint pl. Benji vagy Peach, szándékai legalábbis igazolhatóak és tiszták - még ha módszerei nem is.
A színészek egész jók, bár Elizabeth Lail (Beck) szerintem állati idegesítő, viszont a kémia működik Penn Badgley, azaz Joe és őközte.
E sorok írásához képest néhány óra múlva kiderül, hogy nyert-e Oscart Waad Al-Kateab és Edward Watts dokumentumfilmje. (Frissítés: végül nem ez kapta a díjat.)
A szíriai újságírónő hónapokon át élt Aleppoban, ahol telefonjával és kamerájával folyamatosan rögzítette saját, orvos férje és az ostromlott városban lakó civilek mindennapjait - mindeközben pedig megszülte kislányát, Samát, akinek ezt a filmet ajánlotta, és aki mintegy a remény szimbólumává vált mindazok számára, akik kénytelenek voltak elmenekülni otthonukból, de bíznak abban, hogy egy nap hazatérhetnek.
A film egyrészt mélységes szomorúságot vált ki a nézőből, amiért ez az egész alig kétezer kilométerre tőlünk történik, és dühöt, amiért egyes vezetők szítják és fenntartják ezt a helyzetet politikai és gazdasági előnyökért cserébe.
Vajon mit szólna hozzá XY elnök, kancellár vagy kormányfő, ha látná a légicsapásokban és bombázásokban meghalt gyerekeket? Elintézné egy vállrándítással? Megmagyarázná? Lesütné a szemét? Mennyire kell szívtelennek, cinikusnak és hatalommániásnak lenni ehhez?
Edward Watts annyiban segíthetett Waad Al-Kateabnak, hogy az óriási mennyiségű rögzített nyersanyagot valahogy sorba rendezte és "fogyasztható" formába öntötte. Számomra az egyetlen negatívumot az jelentette, hogy ennek során néhány jelenet alá drámai zenét is kevert, ami erősíti ugyan a hatást, de közben feleslegesen és hatásvadász módon, mert a képsorok és események így is eléggé kemények.
Megtörtént hazugság alapján - hirdeti a plakát tagline-ja, vagyis Lulu Wang filmjét valós események, azon belül is személyes élmények ihlették.
Az Amerikában élő kínai család hírt kap arról, hogy odahaza élő, idős rokonuk rákban szenved és már csak hónapjai vannak hátra. Billi és szülei Kínába utaznak, ahol összegyűlik az egész család, ám a nagymamának nem mondják meg az egyesülés okát, "hivatalosan" ugyanis a fiú-unoka házasságkötését érkeztek megünnepelni. Az energikus, öreg hölgy, aki mit sem tud saját állapotáról, kézben tartja az esküvő körüli teendőket, ám ezzel nem kis aggodalmat vált ki hozzátartozóiból, különösen Billiből, a fiatal lány ugyanis képtelen megérteni a kínai és amerikai hozzáállásbeli különbséget a halálhoz és a kegyes hazugságokhoz.
Az amerikai dramedykhez szokott, nyugati közönség talán kicsit megütközhet azon, hogy ebben a filmben nincsenek nagy sírások és látványos kiborulások, vagyis úgy közvetít érzéseket és érzelmeket, hogy nem rágja azokat a néző szájába és nem akarja őket mindenáron megríkatni.
Eleve a nyugati ember számára nehezen fogható fel az, ami a kínaiaknak magától értetődő, ez pedig elgondolkodtatja az embert mindarról, amit a nyugati kultúráról addig hitt.
Ez az, amit meg kellene értenetek. Régóta Nyugaton éltek. Ti úgy tartjátok, hogy egy ember élete csakis az övé. És éppen ez a különbség Kelet és Nyugat között. Keleten az ember élete része az egésznek. A családé. A társadalomé.
Mi sem írhatja le jobban az eltérést a kétféle felfogás között, mint e sorok.
Meg ez:
Van egy kínai mondás, miszerint ha valakinek rákja lesz, meghal. De nem a rák öli meg, hanem a félelem.
Vagyis sok múlik a hozzáálláson, bár nyilván ez sem teljesen igaz minden esetben, hiszen akármilyen pozitív szemlélet sem képes segíteni, ha annyira súlyos a fizikai betegség, bár ki tudja, lehet, hogy ezt is csak a belém nevelt nyugati típusú gondolkodás mondatja velem.
A történet végére azért van megszívlelendő tanács is, de szerencsére ezt sem úgy tolják a képünkbe, mint valami paulo coelhoi (mű)bölcsességet:
Végigjártam az élet útját és egy dolgot biztosan mondhatok: sok nehézséggel fogsz szembesülni. De nyitottnak kell lenned. Ne legyél olyan, mint a bika egy szobában, ami minden falba beveri a szarvát. Az élet nem csak arról szól, mit teszel, sokkal inkább arról, hogyan teszed azt.
Kicsit lassú folyású, szívmelengető film A búcsú (egy kedves csavarral a végén), szépen fényképezett, mókás fő- és mellékszereplőkkel, érdekes kulturális betekintés egy különleges népcsoport életérzésébe.
