Istenek között: A két világ

Többek között azért kedvelem a dél-koreai filmeket, mert látványban és stílusban simán hozzák a hollywoodi szintet, de a történetek igen gyakran meg is haladják azt (általában nem nehéz, különösen az elmúlt években...).

Kim Yong-hwa két filmet is rendezett az elhunyt embereket a túlvilágra kalauzoló és ott különféle próbákra elkísérő őrzőkről, akik maguk is ugyanarra várnak, mint védenceik: reinkarnációra, amihez összesen 49 alkalommal kell eljátszaniuk a védelmező szerepét.

Legújabb, 48-ik "ügyfelük" egy tűzoltó, aki mentés közben veszítette életét. A túlvilágon az istenek ítélkeznek a férfiről, de ebben nem kis szerep jut fivérének és anyjának is.

Mátrix, Berlin fölött az ég, Gettómilliomos, és persze sok-sok manga-stílus, ami nem is csoda, hiszen egy képregény képzi a film alapját. Némiképp hosszú, nyugodtan lemehetett volna 2 óra alá a játékidő, azonban komoly megakadások így sincsenek, a történet folyamatos. Figyelem! Zsebkendőből érdemes bekészíteni néhány csomaggal, mert szükség lesz rá!

A CGI az elmúlt 20 év hollywoodi kínálatát vonultatja fel (digitális tornádó, motion capture figurák, stb.) kiemelkedő minőségben. A színészek is jók, szóval kellemes, elgondolkodtató kikapcsolódás a film, különösen annak fényében, hogy tulajdonképpen egy buddhista tanmesét látunk.

Időről időre

A 70-es évek Terminátora? Végül is... Nicholas Meyer egészen formabontó scifit tett le az asztalra ezzel a filmmel, aminek az alapötletére sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy hétköznapi lenne (James Cameron talán innen is inspirálódott).

H. G. Wells, a viktoriánus író és feltaláló megalkot egy gépet, amivel utazni lehet az időben, és amit rögtön el is lop a férfi barátja, akiről kiderül, hogy nem más, mint a rettegett Hasfelmetsző Jack. A gyilkos 1979-be szökik az őt üldöző rendőrség elől, Wells pedig utána megy, hogy megpróbálja visszavinni a saját idejébe. Eközben megismerkedik egy Amy Robbins nevű nővel, akiről hamarosan kiderül, hogy Jack is szemet vetett rá.

Kíváncsi vagyok, mit szólhattak a korabeli nézők ehhez a filmhez, ami túl a nyilvánvaló tudományos-fantasztikus elemeken még némi társadalomkritikát is tartalmaz.

Ekkor már túl voltunk a Star Treken és persze a Homályzónán, szóval akkora újdonság nem lehetett az időutazás témája, de ilyen formában nem biztos, hogy előfordult "nagy" filmekben.

Én végig egységesnek éreztem a tempót, komolyabb üresjáratok sincsenek, Meyer végig fenn tudja tartani a figyelmet, képes feszültséget teremteni, és bár napjainkban sokkal feszesebb és gyorsabb film készülne (több akcióval nyilván), így is megállja a helyét.

Malcolm McDowell rutinosan parádés ebben a szerepben is, remekül hozza a modern világban csetlő-botló, de mégis elszánt figurát, David Warner (Jack) kiköpött szőke Javier Bardem, Mary Steenburgennek pedig jó lecke volt ez a megmártózás az időutazásban a Vissza a jövőbe 3-hoz.
Érdekesség, hogy a zenét Rózsa Mikós szerezte.

Psychokinesis

Dél-Korea válasza az amerikai szuperhős-dömpingre? Végül is...

Egy átlagosan lúzer alak hirtelen telekinetikus képességekre tesz szert, ennek hatására pedig átgondolja az életét és megpróbál közelebb kerülni elhidegült lányához.

Sajnos, elég haloványra sikeredett a Netflix által támogatott produkció. Vannak felesleges, stílustörő (komikus) elemek, a karakterek egydimenziósak és kidolgozatlanok, a történet faék-egyszerűségű, viszont nyomokban tartalmaz mondanivalót és érzelmeket, szóval azért nem teljesen hulladék a film.

Az effektek legalább korrektek, de ennek ellenére kár ezért a moziért, mert lehetett volna belőle sokkal több is, pl. valamiféle "szuperhős-Oldboy", amennyiben az alkotók kellőképpen komolyan vették volna.