The Yellow Sea

Egy észak-koreai nyomorgó taxisofőr lehetőséget kap arra, hogy kilábaljon sehová sem tartó életéből, ehhez azonban meg kell ölnie valakit Szöulban.

A férfi eltűnt feleségét is meg akarja keresni a nagyvárosban, amikor azonban a kiszemelt áldozattal valaki más végez és a fél dél-kelet-ázsiai gengsztervilág a nyomába ered, Gu-nam menekülni kényszerül, de egyúttal bosszút is esküszik.

Dél-Koreai akció-thriller; ez idáig oké, mert sok ilyet láttunk már, nagyjából a film felénél azonban rendesen összekuszálódik a történet, ember legyen a talpán, aki utánaolvasás nélkül ki tudja bogozni a történet szálait, és hogy ki kicsoda.

Brutalitásban könnyedén lepipálja akármelyik Tarantino-mozit, amik e mellett vasárnapi babazsúroknak tűnnek. Bevallom, nekem egy idő után már túl sok is volt a rengeteg késes és baltás (!) barbárság, na nem gyomorral, inkább aggyal nem bírtam a kegyetlenül nyomasztó hangulatot.

Megnézése tényleg csak erős idegzetűeknek ajánlott.

A csábítás

Lengyel (!) horror-musical (!!), ami egyfajta Kis hableány-parafrázis (!!!), bár erősen valószínű, hogy Hans Christian Andersen nem ilyesmire gondolt, amikor 1831-ben papírra vetette a csodálatos hangját a szerelemért feláldozó sellő történetét.

A 80-as évek Varsójában egy éjszakai klubban fellépő sellő-nővérek sztorija éppen annyira elborult, mint amilyennek hangzik, viszont abszolút újdonság, hogy e mitikus teremtményeket a rendező - noha szárazföldön gyönyörű lányok - vérszomjas lényekként ábrázolja, akik embereket zsákmányolnak.

Még gondolkodom azon, mit is akart Agnieszka Smoczynska mindezzel kifejezni, annyi viszont biztos, hogy ilyen filmet még garantáltan nem láttál, szóval ha másért nem, akkor legalább a kiadós WTF??? érzés miatt érdemes megnézni.

Nyers

Az első gondolatom az volt, hogy mi a f****om ez a beteg baromság??? Aztán felismerni véltem valamiféle mondanivalót arról, hogy az egyén miként kénytelen integrálódni a többségi társadalomba, alávetni magát az elvárásoknak, és ez milyen végzetes következményekkel jár számára.

Aztán elkezdtem ebben kételkedni, és arra gondoltam, hogy a rendezőnő (!) talán semmit sem akart kifejezni ezzel az egésszel, csupán öncélúan gusztustalankodni egy sort és megbotránkoztatni a nézőket.

Végül arra jutottam, hogy szerintem ez csak simán egy beteg baromság.

Teljesen idegenek

Meglepő módon olyasvalaki ajánlotta nekem ezt a filmet (aminek központi témája az alapvető őszinteség hiánya az emberi kapcsolatokban), akinek pont nem okoz gondot az, hogy após pajtás bevitte a munkahelyére, gőze nincs a feladatairól, de nem is érdekli, hazudik a jelenléti íven, amikor meg bent van, szinte folyamatosan a saját dolgaival van elfoglalva - de azért felmarja a legalább havi 500e Ft-ot. És neki ez a film tetszett. Érdekes.

A Teljesen idegenek kicsit olyan, mintha a Dilisek vacsorája c. francia filmet és a 12 dühös embert gyúrták volna egybe, hiszen ez is egy helyszínen játszódik, néhány óra alatt, de közben kőkemény dráma alakul ki.

Az emberi kapcsolatok mibenlétét boncolgatja a történet, azt mutatja be, mennyire nem őszinték egymással még azok sem, akik évek-évtizedek óta barátok, és milyen kevés elég ahhoz, hogy megroggyanjanak az addig biztosnak hitt alapok.

A végén kvázi választ is kap a néző a feltett kérdésekre: túlságosan törékeny az ember, és nem jó a tűzzel játszani, szóval veszélyes terepre téved, aki őszinteséget akar.

Oscar

Az eredeti Oscar, ami alapján Sylvester Stallone - szerintem - egyik legjobb filmje készült (avagy nem minden remake gány).

Louis De Funes csillaga a csúcson; ezerrel pörög, hadar, pofákat vág, gesztikulál, ehhez pedig Haumann Péter szolgáltat zseniális szinkront.

Vérbő komédia, parádés helyzetkomikum, semmi sincs úgy, ahogy gondoljuk, aztán kiderül, hogy mégis, pedig nem - az a fránya táska pedig csak tele van női fehérneművel.

A képi világ kissé egyszerű, bár annak fényében nem meglepő, hogy egy színdarab alapján készült adaptációt látunk.

Columbus

Az eddig csak doksikban utazó, koreai származású Kogonada tavaly írta és rendezte meg első játékfilmjét, amely egy meglehetősen lassan csordogáló, de mégis korrekt dráma, egyfajta édesbús coming-of-age történet felelősségről, álmokról, az otthon elhagyásáról.

Mivel független film, ne keressük a mozik műsorán, és a Netflixen sem, ellenben ha érdeklődünk pl. az építészet iránt, megtalálhatjuk a számításunkat, ahogy a sztori két központi karaktere, az útkereső Casey, és az apja betegsége miatt a városban ragadó Jin.

Érdekesség, hogy az új Star Trek-mozik Suluja, John Cho a férfi főszereplő (és tulajdonképpen egész jó színész, csak az Enterprise fedélzetén erre nincs szükség), további szerepekben pedig látható még Haley Lu Richardson, Michelle Forbes, valamint Rory Culkin.

Kicsit nehezen indul be, és utána sem fog lobogni a hajunk a tempótól, főleg, mert a jelenetek zömében két ember beszélget egymással, de mindenképp érdemes megnézni, legalább a csodaszép fényképezés miatt (operatőr: Elisha Christian, egyike a kevés női operatőrnek).

Okja

Értem én, hogy a globális élelmiszeripar kegyetlen mészárszék, ami ellen joggal emelik fel a hangjukat az állatvédő szervezetek, ám személy szerint idáig nem hallottam ésszerű alternatívát a bolygó 7 milliárd emberi lakójának etetésére - az pedig biztosan nem járható út, hogy mindenki legyen vegetáriánus.

Az Okja című amerikai-dél-koreai produkció arra igyekszik felhívni a figyelmet, hogyan bánik az emberiség a tányérjára szánt állatokkal, ezt pedig némi sci-fis beütéssel, de közben erősen karikírozva, szatirikus módon teszi, ami nekem speciel nem tetszett, mert a témát lényegesen komolyabbnak gondolom annál, hogy kvázi elhülyéskedjék.

Tök sablonos a dramaturgia, miszerint a címszereplő szuperdisznót meg akarja menteni a gazdája, miközben egy lökött tévés műsorvezető és egy gátlástalan iparmágnás próbálja rátenni mohó mancsát szegény cocira, amit egy földalatti állatjogi szervezet is igyekszik megakadályozni.

Folyamatos "ez meg mi a sz@r?"-érzésem volt a film nézése alatt, ezért inkább arra törekedtem, hogy legalább a mindig briliáns Tilda Swinton és a direkt ripacskodó karakter szerepében is tökéletesen helytálló Jake Gyllenhaal játékára figyeljek. Főleg miattuk és a parádés vizuális effektusok miatt érdemes megnézni az Okját.

Annihilation

A regényt nem olvastam, szóval csak a filmről tudok beszámolni.

Kétségtelenül van egy hangulata, ám túlságosan vontatott, a karakterek pedig kivétel nélkül egydimenziósak, ami nekem kevés az érzelmi azonosuláshoz.

A történetet úgy jellemezhetném, hogy érdekes és izgalmas, viszont se nem túl érdekes, se nem túl izgalmas, a vége felé ráadásul még érthetetlenbe is átcsap, addig viszont az időbeli ide-oda ugrás még inkább összezavarja a nézőt.

Hiába az Oscar-díj, Natalie Portman nem alkalmas arra, hogy egy ilyen filmet egymaga elvigyen a hátán. Megtesz mindent, de az nem túl sok a nagy nézéseken kívül.

Az alapötlet jó volt (ez nyilván a könyv érdeme), de a filmadaptáció kissé megcsusszant, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy miből és mennyit markoljon meg.

Három óriásplakát Ebbing határában

Tudom, hogy nem kell és nem is lehet összehasonlítani Enyedi Ildikó filmjével, de a Testről és lélekről ehhez képest totál amatőr. Persze, más volt a szándék, mások voltak a körülmények, de hát mindkettő film, és mint ilyen, óhatatlanul előfordulnak azonosságok.

A Három óriásplakát... legerősebb tulajdonsága a parádés színészgárda, ahol még a kisebb mellékszerepekben is brillíroznak az aktorok. Aztán ott van a hangulat, a fényképezés, a tempó, a ritmus... ha nem is tetszik valakinek, akkor is elmondhatja, hogy profi produkciót lát.
Az Oscar-szobrok mind jó helyre kerültek.

Testről és lélekről

Sajnos, nekem nem tetszett a Testről és lélekről. A rendezői szándék és mondanivaló világos, ám Enyedi Ildikó túltolta a művészkedést, ami egy dolog, viszont a színészei konkrétan nem tudnak beszélni, ezzel pedig agyonverték a drámát és főleg érzelmet.

Szeretnék hinni egy filmben, miközben nézem, de ha azt hallom, hogy a központi karakterek úgy hangsúlyoznak, mint egy óvodás anyáknapi műsor közreműködői, számomra dől minden. Régen rossz, ha a mellékszereplők (Mácsai Pál, Schneider Zoltán, Nagy Ervin, Jordán Tamás) lejátsszák a protagonistákat a vászonról pusztán azzal, hogy tudnak beszélni.

A fényképezés nagyon szép, a szarvasos szimbólum viszont szerintem túlságosan szájbarágós, a vérző telefonálásnál pedig konkrétan felnevettem, hogy basszus, ilyen nincs.

Itt valami eléggé mellément, sajnos. Kár érte. Oscart nem ért.