Sam Raimi nem jó rendező, ám vannak ötletei, vonzódik a sötéten groteszk dolgokhoz, imádja 1973-as sárga Oldsmobile-ját, és még egy sokmilliós franchise-t is rá lehet bízni, egyszóval korrekt iparos.
A Gonosz halott-trilógia 1981-ben indult útjára, akkor még fillérekből, no meg nem kevés merített ihlettel a Cápából és az Alienből, a pénztelenséget pedig az országos cimbora, Bruce Campbell ellensúlyozta, aki képes volt feledtetni a film nem kevés hibáját.
A folytatás kissé érthetetlen, hiszen azzal kezdődik, hogy Ash felviszi a barátnőjét az elhagyatott erdei faházba, mintha korábban nem történtek volna a meg ott a borzalmak a Holtak könyvével és a kandariai démonokkal. Láthatólag itt már több pénz állt az alkotók rendelkezésére, ennek köszönhetően a trükkök színvonala sokat fejlődött. A film maga persze még mindig ostobaság, igaz, annyira nem fájó módon, hogy az ember lekapcsolja, de hát rendesen pusztulnak az agysejtek az öncélú baromságok láttán.
A harmadik rész elhagyta a Gonosz halott-jelzőt, A sötétség serege címen fut, és pontosan ott folytatódik, ahol az előző rész véget ért. Szemmel láthatóan itt volt a legmagasabb a büdzsé, szépek a trükkök, felbukkant a rajzfilmhumor (bár minek?), lényegesen feszesebb a tempó, Campbell brillírozik, szóval kétségtelenül ez a trilógia legjobban sikerült darabja.
Számomra teljesen érthetetlen a filmek kult-státusza, de hát nyilván itt is arról van szó, hogy annyira rossz, hogy már jó.
Mindhárom film
