2014. július 31., csütörtök

Pandorum


Az űrben senki nem hallja a sikolyodat. Ja, nem, az egy másik film. Hogy miért idézem mégis az Alien tagline-ját? Hát mert amióta Ridley Scott műfajteremtő alkotása megjelent 1979-ben, nem egy hasonló produkció készült, ami több-kevesebb különbséggel megpróbálta ugyanazt a hangulatot, történetet, cselekményt vagy dramaturgiát elsütni, csak persze nem mindegyiknek sikerült. A Pandorum a jobb epigonok közé tartozik, még akkor is, ha az egyik produceri székben az a Paul W. S. Anderson foglalt helyet, akinek nevéhez már fűződik egy másik, A nyolcadik utasra és a Pandorumra is sokban hajazó film, mégpedig a Halálhajó (ami szerintem Anderson egyetlen nézhető produktuma).
A sztori és a lényeg persze nyilván más, de azért nem is hagyta el radikálisan a járt utat a járatlanért a produkció, ami meglepő módon nem tisztán amerikai, hanem német-angol együttműködés eredménye. Ez részben meg is látszik rajta, részben pedig kiderül, hogy mennyire nem buta dolog, ha valaki amerikai típusú filmek alapján sajátítja el a szakmát.

2014. július 29., kedd

Star Wars - Kóbor lovag

Folytatódik a Szukits kiadó a Régi Köztársaság idején játszódó sorozata, igaz, legújabb regényük nem a The Old Republicba tartozik, hiszen a Csillagok háborúja eseményei előtt "csak" ezer évvel járunk (míg a TOR háromezer évvel van Yavin előtt). Az ún. Kettő szabálya még nem létezik (mert azt csak néhány évtized múlva dolgozza ki Darth Bane - lásd, ill. olvasd az erről szóló trilógiát), ehelyett egy olyan időszakban járunk, amikor a Köztársasági és a Sith űr még erősen elkülönül egymástól, ám a Sith-ek végső célja ugyanaz: megszerezni a galaxis feletti uralmat.

The Expendables 3

Az első filmről itt olvashatsz, a másodikról pedig itt.


Hogy 50, 60, sőt 70 éves alakok ugráljanak bazinagy fegyverekkel, miközben a leghajmeresztőbb akciókba keverednek, igen könnyen fordulhatna röhejes paródiába - még akkor is, ha nem ez lenne az alkotók szándéka -, hiszen ki tudna komolyan venni egy csapat lógó bőrű, vagy szemmel láthatóan szanaszét plasztikázott, az évtizedekkel ezelőtti dicsőségükben fürdőző veterán akciószínészt, miközben napjaink mozilátogatói már Bourne- és Halálos iramban-filmeken nevelkedtek.
Az a helyzet, hogy Sylvester Stalloneban és Arnold Schwarzeneggerben még megvan az a bizonyos plusz, ami képes bevinni a nézőket a vetítőtermekbe (legalább a mai 30-as, 40-es korosztályt), bár nyilván ők is érzik, hogy már igencsak a B-oldalt karcolják, ezért ideje lenne letenni a lantot, és átadni a helyet a fiataloknak.
Stallone már nyugdíjazta Rockyt és Rambót, Arnold meg a T5-tel és a Conan legendájával fog elbúcsúzni, és bár Sly negyedik részt is tervez az Expendablesből (sőt állítólag Rocky kesztyűit is fel fogja még egyszer húzni a Creedben), lehet, hogy ezeket már nem kéne annyira erőltetni. Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor még udvarias, de már elnéző mosollyal figyeljük a dinamikus nagypapák zúzásait, szóval inkább a csúcson kellene abbahagyniuk - még az előtt, hogy bohócot csinálnának önmagukból, és ezzel beárnyékolnák saját mítoszukat.

2014. július 26., szombat

Rettenthetetlen kaszkadőrök #2

Tom Steele
Tom főleg nem túl ismert filmekben, közepes tucatwesternekben és sorozatokban tűnt fel, ám abból a szempontból mégis kiemelkedő kaszkadőr volt, hogy az ő nevéhez fűződik az egyik első egésztestes égés, mégpedig 1951-ben, a A lény - egy másik világból című filmben.


Érdekességek és bakik 17.


A Die Hard 3 egyik jelentében Zeus felvesz egy aranyrudat és panaszkodik, milyen nehéz. Igaza van, ugyanis egy ilyen szövetségi banki aranytömb súlya a valóságban mintegy 12 kiló.

Kevésbé ismert cameok #3



A Men In Black első részében látni lehet egy csapat megfigyelt földönkívülit a MIB főhadiszállásán lévő monitorfalon. Az egy dolog, hogy feltűnik köztük Sylvester Stallone és Steven Spielberg, akiket viszonylag könnyű felismerni, ám ott van George Lucas is, aki épp a Baljós árnyak forgatókönyvét írja (középső sor jobb széle).

2014. július 24., csütörtök

Vonzások


Az Oldboy és a Bosszú-filmek rendezője, Park Chan-wook első amerikai (nyilván bér)munkája egy végzetes titkokat rejtegető család életébe avatja be a nézőket. A stílus és a kiváló atmoszféra-teremtés ezúttal is megvan, mint ahogy a remek fényképezés és a jó színészek, csak már megint az a fránya forgatókönyv, amit pont nem kellett volna egy ilyesmiben járatlan (mert alapból színész) emberre bízni. Nem rossz persze, csak nem is túl jó. Azért Chan-wook megpróbálta kihozni belőle a maximumot, és ez már önmagában elég ok a film megnézésére.

2014. július 22., kedd

Filmes autók


Amióta egy élelmes - és mások szerint minden bizonnyal hibbant - ember kitalálta, hogy ló helyett valamiféle gépezet segítségével kívánja meghajtani a szekerét, megkezdődött az automobilok, vagy röviden autók korszaka. Bár nem célszerű a Wikipediát az információforrások Szent Gráljának gondolni, sok esetben azért egész jól összefoglal bizonyos témákat, így az autókról is sok érdekességet lehet olvasni. E szerint már a 18. század végén voltak gőzhajtásos, géperejű járművek, aztán később jött Benz, Ford, a többi pedig már technikatörténet.
A filmipar hajnalán sok rendező jött rá arra, hogy a kocsik kiválóan használhatóak például üldözéses jelenetekben, vagy akár gegek forrásaiként is. Az évek során aztán - főleg persze az amerikaiaknál - az autó számos esetben központi, de akár fő- "szereplővé" lépett elő - és arra is sok példa akad, hogy egy-egy film vagy sorozat sikeréhez nem kis részben járult hozzá valamilyen járgány, mert nem csupán egyik helyről juttatta a másikra XY színészt, hanem "saját jogán, önmaga miatt" kedvelték meg a nézők. Nem egy négy- (vagy több) kerekű aztán az évek-évtizedek során ikonikussá magasztosult, és akár az adott filmet sem muszáj megnézni ahhoz, hogy csak a kocsi láttán kapásból tudjuk, miről van szó.

Lássunk hát néhányat - a teljesség igénye nélkül - a jobban-kevésbé ismert filmes autókból!

Ink


A független filmek valahogy mindig (oké, általában) jobbak, mint a nagy stúdióprodukciók. Nem feltétlenül technikai értelemben (bár olykor abban is), hiszen egy giga-költségvetésű szupermozi mögötti erőforrásokról legfeljebb csak álmodhat a szárnypróbálgató, független alkotó - ám eközben olyan fajta kreatív (és egyéb) szabadságot is élvez, ami egy stúdió berkein belül csak nagyon keveseknek adatik meg. Na, és persze az is az előnyére szolgál, hogy akármilyen furcsa ötletet képes megvalósítani szinte fillérekből, amikre egy, a filmekhez, filmezéshez nem különösebben értő, kizárólag dollármilliókban gondolkodni képes producer vagy stúdiófőnök sosem bólintana rá.
Ilyen alkotás a Ha nem jön az édes álom is, amit - engedtessék meg - a továbbiakban inkább a sokkal jobban hangzó, eredeti címén - Ink - fogok emlegetni.

2014. július 18., péntek

Képzelt riport 2.

Az első "riport" elolvasásához kattints ide.


Három éves a Filmkocka...
Igen, 2011 nyaráról származik az első bejegyzés. Igaz, a cikk, ami különben a Roland Emmerich-féle Godzilláról szól, közel sem akkor készült, hanem jóval előbb, még 1998-ban, amikor a VOX Magazin Tollpárbaj című rovatának elküldtem. Lehozták nyomtatásban, szóval van helye a - mondjuk úgy - referenciáim között.


2014. július 17., csütörtök

A család kicsi kincse

Hogy az amerikaiak nem teljesen épeszűek, azt nyilván nem kell megindokolnom. Mi, akik itt, a nagy pocsolya innenső oldalán élünk, és nem ismerjük testközelből az amerikai életformát és társadalmat, kellő tapasztalat híján legfeljebb a mások által elmondottakra tudunk hagyatkozni - na meg arra, amit a filmjeikben és a róluk szóló híradós anyagokban látunk. Persze, ezek közel sem nyújtanak maximális betekintést az USA belsőjébe, de első benyomás kialakításához bőven elegendő.
Amikor az ember azt hallja, hogy már megint lövöldözött valami fiatal egy iskolában, akkor hajlamosak vagyunk elgondolkodni, hogy milyen elcseszett társadalom már az amerikaiaké. Amikor háborút indítanak bemondásra, aminek a végén kiderül, hogy a casus belli nem is létezett, akkor az értelmesebb ember legalábbis felteszi a kérdést, hogy ezt mégis hogy gondolták? Amikor kvázi rá akarják erőltetni mindenkire a pénzközpontú gondolkodásmódjukat, és a világ csendőrének szerepében akarnak tetszelegni anélkül, hogy erre bárki felhatalmazta vagy megkérte volna őket, akkor minden józan gondolkodású ember joggal teheti fel a kérdést, hogy miért nem a saját portájuk előtt sepregetnek inkább (bőven lenne mit, ami azt illeti...).
Valószínűleg azért nem minden amerikai agya van teljesen kilúgozva az álszent hazafiassággal és a többi üres lózunggal, szóval ezeket a kérdéseket minden bizonnyal náluk is fel-felteszik néhányan (és nem csak Michael Moore), úgyhogy talán van remény nekik és a világ többi részének is.
Alighanem a Jonathan Dayton/Valerie Faris-rendezőpáros is így van ezzel, és nem kevés szarkazmust, no meg groteszk humort gyömöszöltek bele filmjükbe, amely egyfajta görbe tükör az amerikai álom és életforma elé.


2014. július 15., kedd

A felszín alatt


Egy újabb film, amit nem hoztak be a hazai moziforgalmazásba, és DVD-n sem adtak ki - noha teljesen világos, hogy miért. Nehezen érthető és lassú folyású a cselekmény, alig hallani bármilyen értelmes szöveget, ellenben tele van fura hangeffektusokkal és zörejekkel, sok a szinte szürreálba hajló jelenet, és bár megcsodálhatjuk Scarlett Johanssont meztelenül, a filmélményhez ez nem sokat tesz hozzá.
A végeredmény: a magyar plázamozikban egy ilyen produkció gyakorlatilag eladhatatlan, mert az átlagos nézők fele elaludna rajta, a másik fele viszont 20 perc után, felháborodva távozna a vetítőteremből, mert nem értené, amit addig látott - a művészmozi-rendszer viszont lényegében halott, az a néhány pedig, ami megmaradt, nem oszt, nem szoroz. Marad tehát valamilyen fesztivál, ahol érdekességként be lehet mutatni, vagy a letöltés, amennyiben valakihez eljutott a film híre, és kíváncsi rá.
Tény, hogy a befogadáshoz kell némi "magasabb rendű" nyitottság, egy olyanfajta személyiség, amit egyrészt nem kizárólag amerikai akciózagyvaságokon (pl. Michael Bay baromságain) neveltek és tartottak az elmúlt év(tized)ek során, másrészt a filmre, mint olyanra, nem kizárólag felszínes szórakozásként tekint, amivel el lehet ütni két fölös órát.
Amennyiben az olvasó előbbire ismer önmagában, most kattintson el, ha viszont utóbbira, akkor érdemes tovább olvasnia.

2014. július 10., csütörtök

Jégvarázs



A híres dán író, Hans Christian Andersen 1844-ben publikálta A hókirálynő című meséjét - többek között ez ihlette a Walt Disney Stúdió sorrendben 56. egész estés rajzfilmjét, ami idén elnyerte az Oscar-díjat.
A történet akár egy X-Men-spinoffnak is beillene (ahol Bobby Drake, alias Jégember a főszereplő): miután gyerekkorában felfedezte különleges, fagyasztó képességét, egy - szerencsére komoly következmény nélküli - balesetet követően Arendelle hercegnője, Elsa elzárkózik a külvilág elől, nehogy húgában, Annában, vagy bárki másban kárt tegyen. Évek telnek el úgy, hogy a korábban elválaszthatatlan nővérek közé mély szakadék épül ki. Szüleik halála után Elsa lesz az új királynő, ám a koronázási ünnepség estjén a kontrollálatlan adottságaitól megrémülve a hegyekbe menekül. Anna a neki nagyon tetsző Hans hercegre bízza a királyságot, és testvére keresésére indul, hogy visszafordítsa a királyságot örök fagyba fordító varázslatot. Út közben találkozik Kristoff-fal és hűséges rénszarvasával, Svennel, akik a segítségére lesznek. Számtalan kaland és veszély, no meg egy beszélő hóember kísérik a fiatal nők útját, míg végül sikerül visszahozniuk a nyarat Arendelle-be.


2014. július 8., kedd

Ezerízű szerelem


Az indiai filmgyártás néhány jellegzetessége kapcsán már megemlékeztem egyszer, mégpedig a Ra.One című örökbecsűről készült bejegyzésben. Na, ez a mozi minden, csak nem tipikus, viszont sokkal inkább európai stílusú, ami nem kis részben annak köszönhető, hogy nem "tisztán" indiai, hanem ezen felül még francia-német-amerikai koprodukció - nyilván utóbbinak köszönheti, hogy romantikus vígjátékként akarják eladni, noha se nem romantikus, még kevésbé vígjáték, ennélfogva a szokásos, buta magyar címnek sincs a leghalványabb köze a történethez, hiszen nincsen benne sem ezer íz, szerelem pedig még annyira sem. Aki tehát a cím alapján valami rózsaszín cukormázas, átlagos romkomra számítana, az bizony alaposan csalódni fog - bár elismerem, hogy marketing szempontból valóban nem lett volna túl blikkfangos cím "Az ételhordó"...
Egyezzünk meg annyiban, hogy ez egy kedves feel-good-mozi, ami bár Indiában készült, számos momentumát tekintve szakít a megszokott bollywoodi elemekkel.

2014. július 3., csütörtök

A Lego-kaland


Legózni jó, ezt már korábban tisztáztam, ezért általában a Legós animációs filmek is jók, bár az is igaz, hogy a színvonal hullámzó. Akad olyan, ami kifejezetten a gyerekeket célozza, ezért egy felnőttnek szinte kínszenvedés végignézni, mások viszont éppen hogy az idősebb korosztály számára készülnek, amolyan paródiák, melyekben hemzsegnek a különféle filmekre és a populáris kultúrára utaló gegek. Nekem személy szerint a Star Wars - The Padawan Menace című Lego-film tetszett eddig a legjobban, itt, a Filmkockán viszont a Lego Batman: A film kapcsán írtam nemrég bejegyzést.
A 2014-es mozi A Lego-kaland címet viseli, és összességében ez mondható a legáltalánosabb, leguniverzálisabb történetű alkotásnak a dán játékgyár figuráit felvonultató mozgóképek sorában.

2014. július 1., kedd

Cukorfalat

Csúnya, gonosz kislány

A pedofília nem túl népszerű téma az amerikai filmiparban (bár nyilván máshol sem), ami persze nem csoda, hiszen ilyesmire nem lehet, de legalábbis nem illik komikus elemeket ráhúzni, drámának túl durva, az emberek meg különben sem ilyesmire vágynak a pénzükért, amikor megveszik a mozijegyüket. Klasszikus tabu tehát, hasonlóan az erőszaktevéshez és még egy rakás hasonló dologhoz, amivel független elsőfilmesek próbálkoznak esetleg, hogy bebizonyítsák - pl. egy Sundance-en -, hogy milyen érzékenyek is ők szociálisan.
Habár a nem túl kurrens, többnyire a szőnyeg alá söpört téma alkalmas figyelemfelhívó lehet, de csak akkor, ha képes megtalálni az ilyesmit nem élből elutasító, a világot kizárólag rózsaszín szemüvegen át nézni hajlandó közönségét. Az ilyenekből azonban kevés akad.
A Cukorfalatot követően rájöttem, hogy még ezen az igencsak speciális téren sincs új a nap alatt, így az izraeli Csúnya, gonosz bácsik sem találta fel a spanyol viaszt, hiába lelkendezett érte Quentin Tarantino; Navot Papushado és Aharon Keshales előtt valaki - nevezetesen David Slade - már nagyon hasonló módon (kivéve a fekete humoros részeket) feldolgozta a témát (az meg más kérdés, hogy Slade ezek után kénytelen volt olyasmit elvállalni, mint pl. az Alkonyat: Napfogyatkozás, de hát nyilván neki is kell számlákat fizetnie).